Szenvedélyesen nézem az Olimpiát. Mindig így van ez. Egyszerűen elbűvöl és mély tiszteletet hív belőlem elő az a helyzet, hogy ezek a sportolók évekig keményen dolgoznak és aztán néhány perc alatt kell megmérettetni, bizonyítani. Mindig úgy gondolom képtelen lennék ennek a néhány percnek a feszültségét kibírni. Ez legalább annyira lelki, mint fizikai teljesítmény. Tudom az Ő felkészülésüknek ez is része. De mégis leesik az állam minden ilyen pillanatban. És érzem, úgy a győzelem, mint a vereség katartikus állapotát.
Én is sportoltam. Icipici koromtól nagyon sokáig. Örökre hálás vagyok Anyukámnak, hogy mindent megmutatott nekem, azt is, amit Ő nem kaphatott meg, nem próbálhatott ki, pedig szeretett volna, de hogy melyik úton indulok el, annak választását rám hagyta. Elegánsan és szívből. Ő profi nevelő! Tudom, hogy a sport, a csapat-lét nagyon sokat adott nekem, formált rajtam. Tudom és szeretem is ezeket a tapasztalatokat használni a munkámban is. A team működést például sokkal könnyebb és egyszerűbb megérteni egy profi sport csapat életéből, mint bármilyen más tudományos cikkből, elemzésből, szakirodalomból. Szoktam is így tanítani a team munkát. És sok minden másra is használom a sport tapasztalataimat és szeretetemet a munkám során.
Most azon tűnődöm, hogyan is lehet az, hogy az oktatási rendszer, mely szereti magát "nevelésnek" hívni miért is nem használja mindazt a nagyszerű lehetőséget, amit a sport élet rejt magában? Nem a versenysport, csak úgy a sport, mint játék, örömforrás, szabadság érzet, spontán tanulás. Azon túl, hogy köztudott és persze tudományosan is alátámasztott, hogy a gyerekek és fiatalok korosztályi jellemzőjüknél fogva izgő-mozgók és képtelenek órákat egy helyben ülni, valamint figyelmüket fenntartani, nyilvánvaló, hogy a sport mi mindent épít: csapatot - közösséget, lelket, testet, koncentrációt, kitartást, alázatot, tiszteletet, önuralmat, önfegyelmet, önismeretet, kapcsolatépítést, konfliktus kezelést, sorolhatnám. Ismerős fogalmak ugye? Kísértetiesen hasonlítanak arra, amit ma kompetenciáknak, kompetencia fejlesztésnek hívnak a pedagógiában és amiket számtalan gondosan kidolgozott módszerrel igyekeznek fejleszteni a pedagógusok az iskolákban. Plusz kísértetiesen emlékeztetnek azokra a nyavalyokra, amiket sokan hiányolnak a mai serdülőkben, mintegy indokolva azt, miért nem lehet velük semmit kezdeni.
Míg élek, nem fogom megérteni, hogy ha mindannyian tudjuk és tanuljuk is, hogy egy gyermek, fiatal nem képes napi 8-10-12 órát a fenekén ülni és figyelni akkor mégis miért várjuk ezt el tőle? Miért hisszük, hogy érdeklődése így fenntartható és miért hisszük, hogy ha nincs érdeklődés, akkor bármit is képes megtanulni? Miért hisszük, hogy a közösség fejlesztés, az alázat, a tisztelet, az önismeret, a koncentráció, stb. puszta ismeretként elsajátítható? És vajon miért csodálkozunk azon, hogy a gyerekek és serdülők kezelhetetlenek, tiszteletlenek, agresszívak, érdektelenek, vagyis unatkoznak? Hiszen pici koruktól kezdve főleg ülnek és nem kommunikálnak az iskolákban.
És vajon miért nem lehet felállni, játszani, mozogni, csapat-szaladgálni, egészségeset versenyezni s közben felszabadultan beszélni, izgulni, nevetni, TANULNI, kipróbálni magunkat és egymást, együttműködni egy közös cél érdekében, feltárni a bennünk rejlő erőket és gyengeségeket? Megtapasztalni a "bűvös" kompetenciákat, s megadni testnek-léleknek-szellemnek, s a korosztálynak megfelelő municiót. Simán lehet, hogy a bűvös kompetenciák hallatlan sebeséggel fejlődnének. Az ismeret meg csak úgy tapadna a fejekbe érdeklődés alapon napi csak néhány órában.
Na mindegy. Nem tudom. De az biztos, hogy mondjuk 30 perc mozgás, vidámság, dumcsizás után vagy akár alatt 10 perc alatt megy a fejbe az, ami a nélkül tán egyáltalán. És az is biztos, hogy a sport, hatalmas személyiségfejlesztő erő, óriási tudás bázis az életképességek, az önismeret, az együttműködés, koncentráció, fegyelem, figyelem, teherbírás, konfliktustűrés terén. Nem is beszélve az alázatról.
Miért nem használja ezt a kincsesbányát az oktatás, nevelés?