Új csoporttal indultam.
„Kortárssegítő”, de inkább önsegítő. Középiskolás kollégista fiatalokkal.
Izgultam nagyon, mint minden csoportindításnál, mintha először csinálnám (pedig
majd 20 éve…). Készültem egész nap, ismerkedő játékok, feladatok, volt A terv meg
B terv, mindkét félidőre persze, szóval C és D terv is, plusz talonban még két
feladat.
Összegyűltünk, elkezdődött,
bemutatkozás, szabályok, keretek. Hát, ezt követően ismerkedjünk. És onnantól
ők már vitték. Ti mikor ittatok először? Dohányoztok? Mikor szívtátok az első
cigit? És az első kábítószer? Röpködtek a számok: 7 évesen, 9 éves koromban,
ötödikes koromtól minden nap, hetedik osztálykirándulás, 12-13 éves lehettem…
És mikor ittatok utoljára? Tegnap este, ma délben, első órán a suliban – majd
mentegetőzés: de szívhattam is volna, és azt ma nem!!! Ismerem ezt a világot, a
szakirodalmat, a felmérések adatait, ez mégis mellbevágó újra és újra.
Angyalarcú fiatalok még, egyik sincs 20 éves. És ez nem a nagyváros, a
lakótelep – mind vidéki kistelepülésekről jöttek. Így aztán összeállt, mindenki
hozzá tudott szólni, mindenki maradt, senki nem unatkozott. Bennük ez volt a
közös, ez hozta össze őket, e kérdés mentén találták meg itt is a
biztonságukat, ettől lettek egy egység.