A lemorzsolódott, „kezelhetetlen” diákok és az önismereti csoport

Egy 30 hetes önismereti csoportot fejeztünk be a Belvárosi Tanodában. Nehéz, izgalmas, szép munka volt. Életem egyik legszebb munkája.

Elbűvölően kitartó fiatalokkal, akik hajlandók voltak egy mély utazásra önmagukban. Ők, a látszólag lázadók, motiválhatatlanok, szemtelenek, hanyagok, nagyszájúak, sokan, sokszor mondják rájuk: kezelhetetlenek. Hát, nem tudom. Nekem nem így tűnik. Tudom és értem, hogy sokszor nehéz elfogadni és megérteni viselkedésüket, de azt is tudom, oka van, mély oka annak, ahogyan viselkednek. Sok bántás, sérülés érte már őket a felnőtt világtól: szülőktől, pedagógusoktól, nevelőktől. Minden viselkedésnek van oka, nem? És magam, mégsem a viselkedések okának keresésében látom az utat hozzájuk. Ez, az ő dolguk. Az okokat nekik kell látniuk, megérteniük és kezelniük is. A mi dolgunk, az én dolgom „csak” az, hogy erre lehetőséget adjak nekik. Teremtsek egy helyzetet, légkört, elfogadást, biztonságot és ítélet/ítélkezés mentességet ahhoz, hogy feltárhassák ezeket az okokat. Bizalmat adjak. Bizalmat arra, hogy a változás lehetséges. Hát így volt ez, ezen a csoporton.

„Részeg volt az út, mely idehozott,

S fáradt volt a szív, mely alig dobogott.

S mostanra repes hevesen, eszeveszetten:

S nem feledem sohasem, kiknek köszönhetem.”

                                                egy csoport tag

Szerintem nem is történt semmi különös, csak komolyan vettük őket. Azon gondolkodom, hogy senki sem kezelhetetlen, ha komolyan veszem. Ez az út a másik emberhez, nem? És egyértelmű, hogy náluk is beválik.

Arra jutottam mostanában, hogy az úgynevezett „nehezen kezelhető” diákokkal a legkomolyabb, legmélyebb foglalkozások, gyakorlatok és persze beszélgetések a  leghatásosabbak, hogy érdeklődésüket felkeltsük és lekössük, hogy felfigyeljenek, hogy jelen legyenek, hogy munkálkodni, iskola nyelven, tanulni kezdjenek. Először önmagukról, s ha újra lesz önbizalmuk, majd másról is.

Szeretek önismereti csoportot tartani kezelhetetlennek mondott fiatalokkal. Remélem lesz rá még alkalmam!

Falugondnokok és az egyéni bánásmód

Egyéni bánásmód képzésre kértek egy programban, melyben a falugondnokok 3-4 mélyszegénységben élő családot fognak fejleszteni, mentorálni 20 hónapon keresztül. Hogy új-e ez a feladat számukra? Talán, részben. Régóta végzik ezt a munkát. Elkötelezettek, nekik természetes a támogatás, a segítés, a megértés, a nyitottság, az előítélet mentesség, a bizalom, az őszinteség. Hogy tudják-e mi az egyéni bánásmód? Tudják, nagyon is. Ösztönösen és tapasztalatból tudják. Végülis tényleg nagyon egyszerű ez: mindenki más, így hát mindenkihez más módon közelítek. Mindenkinek másra van szüksége, így hát mindenkit másban és más módon támogatok. Nem is tudom, miért olyan távoli ez például iskoláink hétköznapjaiban. A létező legegyszerűbb, legevidensebb és talán az egyetlen lehetséges hozzáállás. Sokszor gondolok arra és gondolkodom azon, miért kell egyéni bánásmódra képezni? Miért és hogyan lehetett ebből „tudomány”, tananyag? Miért kell felhívni a figyelmet a differenciálásra, és miért olyan nehéz ezt megvalósítani? Pedig kétségtelen, hogy kell róla beszélni, kell tanítani. Elég morbid. Olyan, mintha egy teljesen természetes dolgot, jelesül azt, hogy minden ember más és ezért más igényei, képességei, tudásai, elképzelései, gondolkodásmódja, vágyai vannak elfelejtettünk volna. A falugondnokok tudják ezt. Nem tudják, nem tudni. Ha nem így dolgoznának, léteznének, nyilván nem fogadná el őket a falu népe és nem fogadná el segítségüket sem.

Sok érdekes dilemmát vet fel a velük való találkozás és munka. Ők, amolyan ösztönös segítők, pedagógusok. Szívből, és életformaként csinálják ezt a munkát. Nem tanulták. Ösztönösen tudják a bizalom fontosságát, a törődés, a segítés határait, az én-védelmet,  az egyénre figyelést, az alázatot a személy és a közösség iránt. Hogy baj-e, hogy ezt életformakén teszik? Nem, azt hiszem nem. Nem, mert jókedvűek, szeretik és élvezik, amit csinálnak, így teljesek, elégedettek. Nem panaszkodnak a valójában lehetetlenül tragikus körülményekre, csak teszik, azt, amit tehetnek, amire képesek. Hát, így is lehet.

Tanulságos, érdekes két nap volt, amit együtt töltöttünk a képzés kezdeteként, s még három nap vár ránk. Most tanulom, hogy mit tanuljunk együtt.  Talán az lesz más, eddigi munkájukhoz képest, hogy most a rájuk bízott néhány családnál el kell érniük egy kimozdulást a jelenlegi kilátástalan helyzetből. Kimozdulást egy élhetőbb jövő felé. Nagy kihívás, látják is ezt, de nyitottak arra, hogy megpróbálják. Szép, megható vállalkozás. Tanulnak, annak ellenére, hogy sokat éltek, láttak már. Hitük van a legnagyobb szegénységben és kilátástalanságban is. Csak remélem, hogy sikerül valamit adnom, hagynom nekik munícióként.

2012. 06.04.