Egy-egy kifejezés, gondolat
időnként divatszóvá válik. Személyközpontú – ez is egy ilyen. Annyit hallom,
annyit olvasom, miközben ennél jóval ritkábban élem meg a megvalósulását.
Kicsi korom óta olvasgatom újra és újra Carl Rogers - a személyközpontúság számomra gurujának -
írásait. Az összeset. Mert egyszer régen beszereztem mindet.
Látszólag egyszerű olvasmányok,
gondolatok. Vagy világnézet? Pszichológiai irányzat? Bajos, hogy mi is ez. Nekem
életforma inkább, amiről és ahogyan Ő beszél. Egy viszonyulásról az emberekhez.
Egy kőkeményen nehéz viszonyulásról munkában és hétköznapokban egyaránt.
Szeretem, az Ő sokat bírált, de számomra nagyon bátor és meggyőző, mélységesen
személyes hangvételét. Ahogyan magáról gondolkodva mutat meg egy szakmát,
ahogyan van bátorsága beavatni akár terápiás beszélgetései vagy csoportjai
rejtelmeibe. Pontosan úgy mutatja meg, ha tetszik adja ki magát, ahogyan a
személyközpontúságot elképzeli. Pontosan azt teszi, amiről beszél. És ettől
válik nehéz olvasmánnyá, nehéz szakmai feladattá a személyközpontúság
alkalmazása. Mert nem a kliensről, a diákról, egyszóval a másikról van szó,
hanem önmagamról a segítőről, a tanárról, az emberről.
Ezért olvasom újra és újra, s
mindig felfedezek benne valamit, amit még nem tudok. Sokat vívódik azon, hogy Ő
maga, aki erről gondolkodik, ír és alkalmazza, vajon menyire tudja mindazt megvalósítani, amiről
beszél. És szeretem, hogy azt mondja: „Törekszem rá, hogy megvalósítsam
életemben.” Szeretem, hogy úgy véli, ha a saját életünket nem így éljük, akkor a
segítő munkában, a tanításban sem tudjuk megvalósítani. Én is így hiszem, mert
így tapasztalom.
Mindig is sok bajom volt a
módszerekkel, mert minden módszert, még ha oly kiváló is, bizonyos értelemben
korlátozónak vélek az emberekkel való munkában. Az emberek, tanítványok túl
színesek, egyéniségek, egyediek, változók, és ha nem látunk túl egy módszeren,
ha nem rúgjuk fel annak kereteit, amikor a személy mást igényel, nem hiszem, hogy tudunk eredményesek vagy személyközpontúak lenni. Ahogy én
értelmezem a személyközpontúság módszer mentesség – többek között. Ez nagyon
nehéz, mert nem ad kereteket, mert nagy tudást és még nagyobb rugalmasságot, ösztönösséget igényel. Teljes odaadást a másik személy irányában.
És nagyon nehezek az ilyen gondolatok, mint
hitelesség, őszinteség, érzelmek szabad kifejezése. Huuuu….ez kőkemény, egy élet sem
elég ahhoz, hogy igazán megvalósítsuk az életünkben és a munkánkban. Ezért nem
szeretem, sőt őszintén kissé bosszant, hogy divatszó, hogy olyan egyszerűen állítjuk
személyközpontú bánásmódot alkalmazunk. Értjük, vajon tényleg értjük? Vajon a
kapcsolatainkban - és magam minden képzést, a tanítást, tréninget, csoportot,
egyéni segítő munkát is ide sorolok, főleg és elsősorban emberi kapcsolatnak
tartok – tényleg képesek vagyunk megvalósítani például csak az egyik
személyközpontú kritériumot: az érzéseink nyílt vállalását, az őszinteséget?
Nekem például igenis, hogy nehézséget és dilemmát okoz kimondani, ha valaki
untat, vagy nagyképű, vagy mások helyett gondolkodik egy csoporton vagy egy
képzésen. És ilyenkor úgy érzem, még nem vagyok elég személyközpontú, még nem
értem teljesen a mesterem. Vagy legalábbis nem alkalmazom a
személyközpontúságot teljesen. Még nem vagyok elég bátor, még nem hiszem
eléggé, azt, amit egyébként teljesen hiszek. Vagy egyszerűen gyáva vagyok. De
dolgozom rajta. Dolgozom azon, hogy a képzéseken, csoportokon és az egyéni
segítő munkában is bátor legyek vállalni minden érzésem. Egyszerűen azért, mert
csak így várhatom el a másik embertől, hogy ő is őszinte legyen, jelen legyen,
azaz valódi találkozás jöjjön létre köztünk. A személyközpontúság talán ez:
valódi találkozás emberek között. És a segítő munka vagy akár a tanítás
szerintem egyszerűen nem működik valódi találkozás nélkül. Ha nem találkozunk,
nem is figyelünk egymásra. Nem?
Hát csak óvatosan avval, hogy milyen nagyon
személyközpontúak vagyunk és értjük, amit ez jelent – mondom én magamnak és most másoknak is:)))))
( A képen: Carl Rogers)